Elie Wiesel

Elie Wiesel tizenöt évesen, 1943 végén vagy 1944 tavaszán, nem sokkal családja deportálása előtt. (Forrás: Wikimedia Commons, CC BY 3.0)

Elie Wiesel író, holokauszttúlélő és Nobel-békedíjas emberi jogi szószóló 2012-ben.(Fotó: David Shankbone / Wikimedia Commons, CC BY 3.0)

A közöny veszélyei
-Elie Wiesel “A közöny veszélyei: egy erőszakos évszázad tanulságai” című, 1999. április 12-én, a Fehér Házban elmondott beszédének gondolati örökségére épülő, Az Élet Menete Alapítvány munkatársai által készített önálló esszé.

1945 április 11-én amerikai katonák szabadították fel Buchenwaldot. A foglyok között volt egy tizenhét éves zsidó fiú is a Kárpátok vidékéről. Élt, de a szabadság még nem jelentett számára örömöt. Túl sok mindentől fosztották meg ahhoz, hogy egyetlen pillanat alatt visszataláljon az élethez.
Látta azonban a felszabadító katonák arcát. A döbbenetet, az együttérzést és a haragot. Nem beszélte a nyelvüket, mégis értette őket. Megértette, hogy amit ezek az emberek látnak, azt nem fogják egyszerűen maguk mögött hagyni. Hogy az áldozatok szenvedése legalább ebben a pillanatban nem marad válasz nélkül.
Ötvennégy évvel később ugyanez a fiú, immár idős emberként, a Fehér Házban állt. Nemcsak túlélőként, hanem tanúként. Hálát érzett azok iránt, akik felszabadították, de a hála mellett egy kérdést is magával vitt a huszadik század végére:
^Mit tanult az emberiség abból, amit elkövetett?
A mögöttünk hagyott évszázad ugyanis nem szűkölködött figyelmeztetésekben. Világháborúk, polgárháborúk, diktatúrák, népirtások és politikai gyilkosságok követték egymást.
Auschwitz, Treblinka, a Gulag, Kambodzsa, Rwanda, Szarajevó és Koszovó nem ugyanannak a történetnek azonos fejezetei. Mégis összeköti őket valami: az amikor emberek szenvedése mások számára elveszíti jelentőségét.
Sok szó esik a gyűlöletről. Joggal. A gyűlölet mozgósít, célpontot választ és pusztításra késztet. Van azonban valami, ami gyakran még a gyűlöletnél is veszélyesebb: a közöny.
A gyűlölet legalább felismerhető. Szembeszállhatunk vele, leleplezhetjük, megfékezhetjük. A közöny ezzel szemben nem kiált. Nem vonul az utcán, nem visel egyenruhát, nem mindig fogalmaz meg fenyegetéseket. Egyszerűen félrenéz.
És éppen ezért olyan hatékony.

^A közöny kényelme
Közönyösnek lenni könnyű. Sokkal könnyebb, mint felelősséget vállalni.
A másik ember szenvedése kellemetlenül félbeszakítja a napunkat. Megzavarja a munkát, a vacsorát, a terveinket és azt a megnyugtató elképzelést, hogy a világ alapvetően rendben működik. A szenvedő ember kérdez, még akkor is, ha hallgat. Arra kényszerít, hogy eldöntsük: közünk van-e hozzá.
A közöny megszabadít ettől a döntéstől. Azt mondja: ez nem az én ügyem. Más ország, más vallás, más nép, másik utca. Majd valaki intézkedik. Bizonyára nem olyan súlyos a helyzet. Talán mindkét fél hibás. Talán nem is tudhatjuk, mi az igazság.
A közöny rendszerint nem erkölcstelenségként mutatkozik be. Inkább óvatosságnak, józanságnak vagy semlegességnek nevezi magát. Szereti az árnyalatokra hivatkozva elmosni azt is, ami valójában egészen világos.
De amikor egy ember üldözötté válik, az üldöző és az áldozat közötti egyenlő távolságtartás nem pártatlanság. A gyakorlatban az erősebbnek kedvez.
A közöny nem egyszerűen az együttérzés hiánya. A másik ember fokozatos eltüntetése a látóterünkből. Először nem érdekel a története. Végül puszta adattá, kategóriává vagy zavaró körülménnyé válik.
Akit nem látunk embernek, annak a szenvedése sem követel választ.
Amikor valaki már saját maga számára is eltűnik
A koncentrációs táborokban külön nevet adtak azoknak a foglyoknak, akikben az éhség, a kimerültség és a megaláztatás már minden belső ellenállást felőrölt. Rongyokba burkolózva ültek vagy feküdtek a földön. Nem kértek, nem tiltakoztak, sokszor már a környezetükre sem reagáltak. Testük még életben volt, de a világhoz fűződő kapcsolatuk megszűnt.
A tábori rendszer végső célja nem pusztán az ember megölése volt. Előbb el kellett hitetnie vele, hogy élete már önmaga számára sem számít.
Ehhez azonban nemcsak gyilkosokra volt szükség. Szükség volt olyanokra is, akik nem kérdeztek. Akik elfogadták, hogy emberek eltűnnek a szomszéd lakásból, az iskolából vagy az üzletből. Akik tovább dolgoztak, miközben a deportáló vonatok áthaladtak a városon. Akik nem akartak tudni arról, amit később azzal mentegettek, hogy nem tudhattak.
A gonoszságot elkövetők hajtják végre, de a közöny biztosítja számára a teret.
A tettesnek fegyver kell. A közönyös embernek csupán kifogás.

^Mit tudott a világ?
A gettók és a táborok foglyai sokáig abban próbáltak vigaszt találni, hogy a világ bizonyára nem tud róluk. Úgy képzelték, Auschwitz és Treblinka titok. Hogy ha a szabad országok vezetői megértenék, mi történik a szögesdrót mögött, lehetetlen volna tétlenül maradniuk.
Majd kiderült, hogy sokan tudtak.
Jelentések érkeztek. Hírek szivárogtak ki. Tanúk beszéltek. Kormányzati hivatalokhoz eljutottak az információk. A világ vezetői előtt nem állt össze minden részlet, de a tömeges megsemmisítés ténye és mérete egyre kevésbé lehetett kétséges.
Mégsem bombázták le az Auschwitz-Birkenauba vezető vasútvonalakat. Mégsem vált a zsidók megmentése a háborús stratégia egyik meghatározó céljává.
Franklin D. Roosevelt jelentős vezető volt, aki mozgósította Amerikát a náci Németország ellen. Emberek százezreit küldte harcba a fasizmus legyőzéséért. Ez azonban nem változtat azon, hogy kormányzata a zsidó menekültek ügyében súlyos erkölcsi kudarcokat vallott.
1939-ben az MS St. Louis több mint kilencszáz, nagyrészt zsidó menekülttel érkezett az amerikai kontinens közelébe. Az utasokat Kuba nem engedte partra szállni, az Egyesült Államok pedig nem fogadta be őket. A hajó végül visszatért Európába. Utasai közül sokan később a náci üldöztetés áldozatai lettek.
A kérdés nem csupán az, miért gyűlölték a zsidókat azok, akik üldözték őket. Az is kérdés, miért nem érdekelte eléggé a sorsuk azokat, akik segíthettek volna.
Nem mindenki maradt közönyös. Voltak nem zsidók, akik életük kockáztatásával bújtattak üldözötteket, hamis iratokat szereztek, gyermekeket mentettek, vagy ajtót nyitottak azok előtt, akiket mindenki más elutasított.
Őket ma a Világ Igazainak nevezzük.
Hősiességük azonban egy másik, kényelmetlen kérdést is felvet: miért voltak ilyen kevesen?

^A kívülálló választása
A legsötétebb időkben három szerep rajzolódik ki: a tettesé, az áldozaté és a kívülállóé.
Az első kettő helyzete egyértelműnek látszik. A harmadiké kevésbé. A kívülálló többnyire nem érzi magát részesnek. Nem ő adta ki a parancsot, nem ő ütött, nem ő lőtt. Úgy gondolja, kívül maradt az eseményeken.
Csakhogy a hallgatásnak is vannak következményei.
Amikor az áldozat azt látja, hogy senki sem válaszol a segélykiáltására, nemcsak az üldöző hatalmát tapasztalja meg, hanem saját elhagyatottságát is. A fájdalmat megsokszorozza a felismerés, hogy sorsa a külvilág számára nem elég fontos.
A politikai fogoly a cellájában, a menekült az idegen határon, az éhező gyermek vagy az otthonából elűzött család nemcsak élelmet, biztonságot és menedéket veszít. Azt is érezheti, hogy kikerült az emberi emlékezetből.
Amikor másokat száműzünk az emberi közösségből, saját emberségünk egy részéről is lemondunk.
A közöny ezért nem puszta mulasztás. Erkölcsi állásfoglalás, még akkor is, ha nem nevezi magát annak.
Aki nem választ az áldozat és üldözője között, valójában hagyja, hogy az üldöző döntsön.

^Tanultunk-e valamit?
A huszadik század nemcsak vereségeket hagyott ránk. A nácizmust legyőzték. A kommunista diktatúrák egy része összeomlott. Izrael újjászületett ősi földjén. Megbukott a dél-afrikai apartheid. Egyiptom és Izrael békét kötött. Észak-Írországban sikerült visszaszorítani az évtizedes erőszakot.
1999-ben, amikor Wiesel elmondta beszédét, Koszovóban emberek százezreit űzték el otthonaikból. Ezúttal a nemzetközi közösség nem csupán nyilatkozatokat adott ki. Beavatkozott.
De egyetlen helyes döntés nem bizonyítja, hogy az emberiség végleg tanult a múltból.
A valódi kérdés az, hogy felismerjük-e időben a veszélyt. Képesek vagyunk-e cselekedni, mielőtt a tömegsírok, a menekültoszlopok és a gyermekek fényképei megjelennek? Vagy az együttérzésünkhöz előbb mindig látványos katasztrófa szükséges?
A „soha többé” könnyen válik ünnepi mondattá. Emléknapokon elhangzik, koszorúk mellett jól mutat, és rendszerint mindenki egyetért vele.
A próbája azonban nem a megemlékezésen jön el, hanem akkor, amikor a fenyegetés még vitathatónak tűnik. Amikor az áldozatok nem népszerűek. Amikor a segítség politikai-, anyagi kockázattal, vagy kényelmetlenséggel jár. Amikor egyszerűbb volna azt mondani, hogy a helyzet összetett, és megvárni, amíg a történelem helyettünk mond ítéletet.
A történelem valóban ítélkezik. Csakhogy rendszerint túl későn.

^A gyermekek kérdése
A háborúkat felnőttek indítják, de a következményeiket gyakran gyermekek viselik.
Ők ülnek a vonatokon, a pincékben és a menekülttáborokban. Ők veszítik el a szüleiket, az otthonukat, az iskolájukat és azt a természetes bizalmat, hogy a világ legalább bizonyos határok között biztonságos.
Látjuk az arcukat a képernyőn. Rövid időre megrendülünk. Talán elolvassuk a hozzájuk tartozó történetet, talán tovább is osztjuk. Azután új hír érkezik, új kép jelenik meg, és az előző tragédia lassan lejjebb csúszik a hírfolyamban.
Az információ önmagában nem véd meg a közönytől. Néha éppen az információk tömege tompít el bennünket.
Az első kép még megráz. A századikat már háttérzajként kezeljük.
Ez azonban nem ment fel. Ellenkezőleg: nagyobb felelősséget ró azokra, akik hírt közvetítenek, történetet mesélnek, tanítanak vagy emlékeznek. Úgy kell beszélniük az áldozatokról, hogy ne váljanak puszta képpé. Ne statisztaként jelenjenek meg mások politikai elbeszélésében, hanem névvel, múlttal, családdal és elveszített jövővel rendelkező emberekként.
A számok jelzik a tragédia méretét. Az emberi arc mutatja meg a jelentését.

^Az emlékezés kötelezettsége
Az emlékezés nem egyszerűen a múlt megőrzése. Nem múzeumi gyakorlat, és nem is az áldozatoknak tett udvarias gesztus.
Az emlékezés erkölcsi munka.
Azt követeli, hogy a múltból felismerjük a jelen figyelmeztető jeleit. Hogy észrevegyük, amikor egy csoportot fokozatosan megfosztanak a méltóságától, történetétől, jogaitól, végül pedig emberi mivoltától. Hogy meghalljuk, amikor a politikai nyelv már nem ellenfelekről, hanem kártevőkről, fertőzésről, megtisztításról vagy eltávolítandó akadályokról beszél.
A tömeges erőszak ritkán kezdődik gyilkossággal. Előbb megteremti azt a nyelvet, amelyben a gyilkosság elképzelhetővé válik. Majd létrehozza azt a közönséget, amely számára végrehajtható.
Az emlékezés akkor ér valamit, ha megzavarja a jelen kényelmét. Ha nem engedi, hogy a tegnapi áldozat előtt fejet hajtsunk, miközben a ma üldözöttje mellett közömbösen elhaladunk.
Nem minden szenvedés azonos. Nem minden háború népirtás, és nem minden diktatúra Auschwitz.
A történelmi különbségeket meg kell őrizni, mert nélkülük az emlékezet könnyen propagandaeszközzé válik.
De az összehasonlíthatatlanság nem lehet ürügy a közönyre.
Nem kell és nem is szabad minden tragédiát a holokauszthoz mérnünk ahhoz, hogy kötelességünk legyen fellépni ellene.

^A közöny nem semleges tér
A közöny gyakran úgy tesz, mintha kívül állna a jó és a rossz küzdelmén. Valójában nincs kívül.
Minden alkalommal, amikor az agresszor következmények nélkül cselekedhet, erősebbé válik. Minden alkalommal, amikor az áldozat hiába kér segítséget, magányosabbá lesz. A hallgatás nem tölti ki a köztük lévő teret. Az erősebb rendelkezésére bocsátja.
A harag olykor cselekvést szülhet. A felháborodás tiltakozást, művészetet, ellenállást vagy szolidaritást teremthet. A közöny azonban terméketlen. Nem gyógyít, nem épít, nem ment meg senkit.
A közöny nem válasz.
Inkább annak eldöntése, hogy nincs szükség válaszra.
Ezért a közöny nem egy történet kezdete, hanem a vége. Az a pont, ahol megszűnik a párbeszéd, a felelősség és a remény. Ahol az ember már nem kérdezi, mit tehetne, hanem megmagyarázza, miért nem tehet semmit.
Talán nem tudunk minden szenvedést megszüntetni. Nem avatkozhatunk be minden konfliktusba azonos eszközökkel, és nem menthetünk meg minden áldozatot.
De a cselekvés lehetetlensége és a közöny között óriási különbség van.
Lehet, hogy nincs hatalmunk megállítani egy háborút. De van hatalmunk kimondani az igazságot. Segíteni egy üldözött embernek. Visszautasítani a hazugságot. Megőrizni egy nevet. Megvédeni valakit attól, hogy puszta számmá váljon.
A felelősség nem mindig hősi tettben mutatkozik meg. Néha egyszerűen abban, hogy nem nézünk félre.
A fiú és az idős ember
A buchenwaldi fiú elkísérte Elie Wieselt egész életében.
Ott volt az író mellett, amikor tanúskodott, amikor tanított, amikor politikai vezetőkkel találkozott, és amikor újabb üldözöttek érdekében emelte fel a hangját. Nem engedte, hogy a túlélés pusztán személyes történetté váljon.
A fiú kérdése egyszerű maradt:
Mit teszel azzal az élettel, amelyet visszakaptál?
Ez a kérdés nemcsak Wieselnek szólt. Mindannyiunkhoz szól.
Mit kezdünk azzal a tudással, amelyet a történelem ránk hagyott? Mire használjuk a szabadságunkat, a hangunkat, a biztonságunkat és a lehetőséget, hogy mások szenvedését észrevegyük?
A huszadik század nem azért beszél hozzánk, mert ugyanúgy fog megismétlődni. A történelem ritkán ilyen udvarias. Más neveket, jelképeket és indokokat választ.
A kérdés azonban változatlan:
Amikor az embertelenség ismét megjelenik, felismerjük-e, mielőtt már csak megemlékezni lehet róla?
A közöny kényelmet kínál, de ennek a kényelemnek mindig más fizeti meg az árát.
Az emlékezés ezzel szemben nyugtalanító. Kérdez, követel és felelősségre von. Nem engedi, hogy ártatlannak nevezzük magunkat pusztán azért, mert nem mi voltunk az elkövetők.
A jövő nemcsak azon múlik, hány ember hajlandó gyűlölni, hanem azon is, hogy hányan maradnak közömbösek.

*
Ez az írás Elie Wiesel The Perils of Indifference: Lessons Learned from a Violent Century című, 1999. április 12-én a Fehér Házban elmondott beszédének gondolati örökségére épülő, önálló magyar esszé.
Nem szó szerinti, nem hivatalos és nem teljes szerkezeti fordítás. Az eredeti beszéd központi témáit, történelmi példáit és erkölcsi kérdéseit dolgozza fel új felépítésben és önálló magyar megfogalmazásban.
Az eredeti beszéd teljes angol szövege a Clinton-kormányzat hivatalos archívumában olvasható.

Elie Wieselről ;
Elie Wiesel 1928-ban született Máramarosszigeten. Családjával 1944-ben Auschwitzba deportálták; édesanyját és húgát megérkezésük után meggyilkolták. Édesapjával kényszermunkára választották ki, majd Buchenwaldba hurcolták őket, ahol apja nem sokkal a felszabadulás előtt meghalt. Wieselt 1945. április 11-én szabadították fel.
A háború után újságíró, író, egyetemi tanár és emberi jogi szószóló lett. Több mint negyven könyvet írt; legismertebb műve az auschwitzi és buchenwaldi tapasztalatait feldolgozó Az éjszaka.
Életét a holokauszt emlékezetének, az üldözöttek melletti kiállásnak és a közönnyel szembeni erkölcsi felelősség képviseletének szentelte. 1986-ban Nobel-békedíjjal tüntették ki. (NobelPrize.org)